Akrosztichon

V alamikor régen még gyermekként lépett e világra,
Á m az idővel felnövő gyermek csak most látja:
R emegő szíve nem hiába dobban, s élteti gyönge testét,
I mmáron tizennyolc éve lesik óvón minden tettét.

Az ifjúi hév új és új vizekre repítette - s repíti még ma is,
Némán - s olykor üvöltve - tomboló lelkét ősztől-tavaszig.
De még elmereng néha a saját, s a világ értelmén,
Rohanó gondolataiba gyakran bele is feledkezvén.
Álmodozó gyermek- s érő kamasz lelke szárnyalt még szabadon,
Súlyos láncait azonban már kezdi rákötni a felnőtti hatalom.

Az idő gyorsan telik, s gonoszul mosolyog magába,
Távolodva gyermekkorától, az ÉLET nem várat magára.
Talán elég lesz e néhány perc még egy cseppnyi boldogságra,
Inkább gondol erre az ifjú, mint közelgő csúf öregkorára.
Látod barátom, igaz volt minden amit eddig írtam,
A felnőtté váló örök gyermek sosem lesz bús vagy boldogtalan.