Börtön vagy édesem s benned én a rab,
Kit rácsok nélkül lelked fogva tart.
Pillantásod emelt körém égmagas falat,
S csókod érintése ajkamon az erős lakat.
Velem voltál te drága, de az enyém soha,
S ha megcsaltalak is, már csak voltam ostoba.
De későn ébredtem s már nem voltál velem,
Boldog lettél mással... boldog, de nélkülem.
S én ott voltam mégis mindvégig veled,
Ha sírtál vígasztaltalak, vagy nevettem neked.
De azt hiszem a szívem már nem kell neked,
Ha nálam jobbat találtál, hát ég veled.
Míg mellettem voltál, te voltál legszebb börtönöm,
S míg melletted lehettem, boldog rabod voltam.
Most, hogy már nem vagy, én szabad vagyok,
De börtönöm emléke örökre megfogott.
aug
26
2000
aug
26
2000
aug
19
2000
aug
19
2000
Még vörösen izzik az ég a felhők alatt,
Amint a hajnali szél lágyan megsímogat.
Szemed álomból ébred, mely kicsit még marad,
S édes mosolyra húzza fáradt arcodat.
Majd lassan, tested íjjá feszül, s az álom,
Mint kilőtt nyíl, a közeli múlt felé repül.
Boldogan szippantod be párod illatát,
Ki most magához szorítva legyőzi álmát.
És végre az első pillanat, szemedbe fény ömlik
Ahogy tekinteted rá, s az ővé rád tapad.
Arra gondolsz, jó vele, s hogy a tied
Még nem tudod bolond, csak áltatod magad.
Amint a hajnali szél lágyan megsímogat.
Szemed álomból ébred, mely kicsit még marad,
S édes mosolyra húzza fáradt arcodat.
Majd lassan, tested íjjá feszül, s az álom,
Mint kilőtt nyíl, a közeli múlt felé repül.
Boldogan szippantod be párod illatát,
Ki most magához szorítva legyőzi álmát.
És végre az első pillanat, szemedbe fény ömlik
Ahogy tekinteted rá, s az ővé rád tapad.
Arra gondolsz, jó vele, s hogy a tied
Még nem tudod bolond, csak áltatod magad.
Lelkem még érzi a hiányzó tagot,
Részemként érzem, de már elhallgatott.
Szívem még vért pumpál a sebbe,
Még éltetni próbálja, még nem vette észre.
Csak agyam dolgozta fel mit a többi még nem lát,
Lelkem haláltusáját, szívem sírhantját.
Csak ő dolgozik, folyvást megoldást keres,
Hibás válaszokból alkotván verseket.
Én mindeközben némán bámulok,
A kezem figyelem, ahogy a apapírra írok.
Én nem vezetek, s engem csak megszokás vezet
S meglepődöm kissé: Otthon ?! - s az ágy eltemet.
Lelkem nem kérne, de az álom ad,
És elűzi reggelre a fáradtságomat.
De amit elűzött az éj, a reggel visszaad:
S fájdalommal nézem gyűrűs ujjamat.
Az apró végtagon egy fémdarab honol,
Múltat idéz, jelent lop s szól váratlanul,
De nem értem mit mond, már nem érthetem
Hisz akihez szólna, már nincs velem...
Részemként érzem, de már elhallgatott.
Szívem még vért pumpál a sebbe,
Még éltetni próbálja, még nem vette észre.
Csak agyam dolgozta fel mit a többi még nem lát,
Lelkem haláltusáját, szívem sírhantját.
Csak ő dolgozik, folyvást megoldást keres,
Hibás válaszokból alkotván verseket.
Én mindeközben némán bámulok,
A kezem figyelem, ahogy a apapírra írok.
Én nem vezetek, s engem csak megszokás vezet
S meglepődöm kissé: Otthon ?! - s az ágy eltemet.
Lelkem nem kérne, de az álom ad,
És elűzi reggelre a fáradtságomat.
De amit elűzött az éj, a reggel visszaad:
S fájdalommal nézem gyűrűs ujjamat.
Az apró végtagon egy fémdarab honol,
Múltat idéz, jelent lop s szól váratlanul,
De nem értem mit mond, már nem érthetem
Hisz akihez szólna, már nincs velem...
ápr
09
2000
ápr
09
2000
Már csak a hangod mi megmaradt,
S emlékké vált a pillanat,
Mint a gyáva csók s a nagy szavak,
Melyek soha el nem hangzanak.
Ez volt köztünk az "édes szerelem",
A gyönyörű, meg nem történt történelem,
Mely csak felvázolta előttünk önmagát,
Majd elrabolta tőlünk a Nagyvilág !
Már csak a hangod ami megmaradt,
S egy érzés, mely máig sem tagad,
Egyetlen szál csupán, mit elfelejthetünk,
De lelkünkből többé ki nem téphetünk.
Mert a múlt szava lehet ostoba,
De a jelen teszi azzá, s a jövő ostora,
Mely húsod helyett a szívedbe csap:
"Lásd a jövőt ! - de tudd, hogy nem szabad..."
S emlékké vált a pillanat,
Mint a gyáva csók s a nagy szavak,
Melyek soha el nem hangzanak.
Ez volt köztünk az "édes szerelem",
A gyönyörű, meg nem történt történelem,
Mely csak felvázolta előttünk önmagát,
Majd elrabolta tőlünk a Nagyvilág !
Már csak a hangod ami megmaradt,
S egy érzés, mely máig sem tagad,
Egyetlen szál csupán, mit elfelejthetünk,
De lelkünkből többé ki nem téphetünk.
Mert a múlt szava lehet ostoba,
De a jelen teszi azzá, s a jövő ostora,
Mely húsod helyett a szívedbe csap:
"Lásd a jövőt ! - de tudd, hogy nem szabad..."