Az élet csak a játék java,
Melyet nem is nyerhet meg, csak önmaga
S az emberek pedig bábuk csupán,
A sors ó-öreg játékasztalán.
Aprócska figurák vagyunk mindannyian,
S meghalunk majd, mint éltünk már annyian
Kemény szabályok s mégis oly vékony a határ,
Mikor az igazság s a gőg pellengérre áll.
Megértheted ha mondom, de nem fogod
Mert elárulod, mint minden pillanatot
S mert elpusztítod ezt is, mint annyi mást,
Hát mit akarsz Tőlem, mondd már meg Világ!
De nem, a nagyvilág tovább hallgatott,
Mint a búskomor kápolna legott.
Nem válaszol sosem, szót sem válthatott,
Nem tehette, mert má... mert a Föld halott
Csak nézem alvó testedet,
S érzem, az enyém megremeg,
Miközben az elmúlt percekre gondolok.
Merengve bámulok csupán,
Amint egy kacér holdsugár
Végigsiklik bársony bőrödön.
S egyszerre mindenem megfeszül,
Ahogy tüdődbe levegő kerül,
Félek, nehogy felébresszelek...
Mert ameddig itt vagy velem,
Addig még érzem, hogy vagy nekem
S a nyugalom addig rám tapad.
Én csak nézem alvó testedet,
Miközben lelkem is megremeg
S boldogan e percre gondolok.
S érzem, az enyém megremeg,
Miközben az elmúlt percekre gondolok.
Merengve bámulok csupán,
Amint egy kacér holdsugár
Végigsiklik bársony bőrödön.
S egyszerre mindenem megfeszül,
Ahogy tüdődbe levegő kerül,
Félek, nehogy felébresszelek...
Mert ameddig itt vagy velem,
Addig még érzem, hogy vagy nekem
S a nyugalom addig rám tapad.
Én csak nézem alvó testedet,
Miközben lelkem is megremeg
S boldogan e percre gondolok.