Hazug vers

Hazug a szó és hazug a tekintet,
Hazug a mozdulat és az erény.
Hazug a perc és hazug az élet,
Hazug a gondolat s a remény.

Hazug a tett is, múlt, jelen s jövő,
Hazug vagy Te is, mint az ellopott idő.

Ébredezz vers

Harmatcseppel ébred a Hajnal,
Az éj hullajtotta csendben könnyeit.
Édes álmokat oszlatva ébreszt,
S fátyolos fényével, testembe erőt merít.

Sem ez sem az vers

Sem levél, sem bűnös gondolat,
Sem harmatcsepp, sem borús hódolat,
Sem napfény, sem hideg zivatar,
Sem föld, mely csendben eltakar.
Sem papír, a szórejtő anyag,
Sem víz mely édes éltet ad,
Sem erdei fák buja lombjai,
Sem tavaszi rétek bogarai,
Sem a hegyről rohanó patak,
Sem az arra szaladó utak,
Sem állat mely embernek való,
Sem ember mely Istentől való
Meg nem állít soha,
Mert szóból nem értek.

Miért ? vers

Csendbe bújó hideg hódolat,
Te ismeretlen kis gondolat.
Önmagad csúf fagyba miért zárod,
Ha közben a tűz melegét kívánod?

S újra csend vers

Szavakkal tapintó apró érintések,
Mondatokkal játszó tűnékeny érzések.
Bővérű gondolat ha álmából ébred,
Hamvába hullajthat sűrű sötétet.

Elgondolt jövő, Te lassan ócska múlt,
Feléd az út immár homályba fúlt.
Fény illant, s új tűzre vár talán,
De most csend újra, csak sötét s hideg.

Csend vers

Fagyos reggelre köszön az éj,
Körrötte csend és mély homály.
Elmúlik lassan az éjji kéj,
S nem marad más csak talány.

De fény ébred lassan s új körbe kezd,
Múltat, homályt s bút elrekeszt.
Ragyogva játszik s kialszik újra,
Reszketve bújik... az éj jön rohanva.

Csak áltatod magad vers

Még vörösen izzik az ég a felhők alatt,
Amint a hajnali szél lágyan megsímogat.
Szemed álomból ébred, mely kicsit még marad,
S édes mosolyra húzza fáradt arcodat.

Majd lassan, tested íjjá feszül, s az álom,
Mint kilőtt nyíl, a közeli múlt felé repül.
Boldogan szippantod be párod illatát,
Ki most magához szorítva legyőzi álmát.

És végre az első pillanat, szemedbe fény ömlik
Ahogy tekinteted rá, s az ővé rád tapad.
Arra gondolsz, jó vele, s hogy a tied
Még nem tudod bolond, csak áltatod magad.

Börtön vers

Börtön vagy édesem s benned én a rab,
Kit rácsok nélkül lelked fogva tart.
Pillantásod emelt körém égmagas falat,
S csókod érintése ajkamon az erős lakat.

Velem voltál te drága, de az enyém soha,
S ha megcsaltalak is, már csak voltam ostoba.
De későn ébredtem s már nem voltál velem,
Boldog lettél mással... boldog, de nélkülem.

S én ott voltam mégis mindvégig veled,
Ha sírtál vígasztaltalak, vagy nevettem neked.
De azt hiszem a szívem már nem kell neked,
Ha nálam jobbat találtál, hát ég veled.

Míg mellettem voltál, te voltál legszebb börtönöm,
S míg melletted lehettem, boldog rabod voltam.
Most, hogy már nem vagy, én szabad vagyok,
De börtönöm emléke örökre megfogott.

Csak áltatod magad vers

Még vörösen izzik az ég a felhők alatt,
Amint a hajnali szél lágyan megsímogat.
Szemed álomból ébred, mely kicsit még marad,
S édes mosolyra húzza fáradt arcodat.

Majd lassan, tested íjjá feszül, s az álom,
Mint kilőtt nyíl, a közeli múlt felé repül.
Boldogan szippantod be párod illatát,
Ki most magához szorítva legyőzi álmát.

És végre az első pillanat, szemedbe fény ömlik
Ahogy tekinteted rá, s az ővé rád tapad.
Arra gondolsz, jó vele, s hogy a tied
Még nem tudod bolond, csak áltatod magad.

Mit tegyek ellenem ? vers

Lelkem még érzi a hiányzó tagot,
Részemként érzem, de már elhallgatott.
Szívem még vért pumpál a sebbe,
Még éltetni próbálja, még nem vette észre.

Csak agyam dolgozta fel mit a többi még nem lát,
Lelkem haláltusáját, szívem sírhantját.
Csak ő dolgozik, folyvást megoldást keres,
Hibás válaszokból alkotván verseket.

Én mindeközben némán bámulok,
A kezem figyelem, ahogy a apapírra írok.
Én nem vezetek, s engem csak megszokás vezet
S meglepődöm kissé: Otthon ?! - s az ágy eltemet.

Lelkem nem kérne, de az álom ad,
És elűzi reggelre a fáradtságomat.
De amit elűzött az éj, a reggel visszaad:
S fájdalommal nézem gyűrűs ujjamat.

Az apró végtagon egy fémdarab honol,
Múltat idéz, jelent lop s szól váratlanul,
De nem értem mit mond, már nem érthetem
Hisz akihez szólna, már nincs velem...

Beszéljünk a semmiről vers

Már csak a hangod mi megmaradt,
S emlékké vált a pillanat,
Mint a gyáva csók s a nagy szavak,
Melyek soha el nem hangzanak.

Ez volt köztünk az "édes szerelem",
A gyönyörű, meg nem történt történelem,
Mely csak felvázolta előttünk önmagát,
Majd elrabolta tőlünk a Nagyvilág !

Már csak a hangod ami megmaradt,
S egy érzés, mely máig sem tagad,
Egyetlen szál csupán, mit elfelejthetünk,
De lelkünkből többé ki nem téphetünk.

Mert a múlt szava lehet ostoba,
De a jelen teszi azzá, s a jövő ostora,
Mely húsod helyett a szívedbe csap:
"Lásd a jövőt ! - de tudd, hogy nem szabad..."

Tavasz vers

Hajnali fényben úszik a rét,
Virágain a harmat könnye csepeg.
A rét közepén megbúvó patak
Halkan görgeti tova a vizet.

A hókirály levette fátylát a tájról
S elvándorolt egy távoli idékre.
Új élet kezdődik ma reggel Kedvesem,
Melynek a tavasz lesz költője.

Az elmúlt idők boldog percei
Kísértik az embert reggelente.
De a régi emlékel mellett
Talán újak kelnek ma életre.

Vereség vers

Az élet csak a játék java,
Melyet nem is nyerhet meg, csak önmaga
S az emberek pedig bábuk csupán,
A sors ó-öreg játékasztalán.

Aprócska figurák vagyunk mindannyian,
S meghalunk majd, mint éltünk már annyian
Kemény szabályok s mégis oly vékony a határ,
Mikor az igazság s a gőg pellengérre áll.

Megértheted ha mondom, de nem fogod
Mert elárulod, mint minden pillanatot
S mert elpusztítod ezt is, mint annyi mást,
Hát mit akarsz Tőlem, mondd már meg Világ!

De nem, a nagyvilág tovább hallgatott,
Mint a búskomor kápolna legott.
Nem válaszol sosem, szót sem válthatott,
Nem tehette, mert má... mert a Föld halott

Veled vers

Csak nézem alvó testedet,
S érzem, az enyém megremeg,
Miközben az elmúlt percekre gondolok.

Merengve bámulok csupán,
Amint egy kacér holdsugár
Végigsiklik bársony bőrödön.

S egyszerre mindenem megfeszül,
Ahogy tüdődbe levegő kerül,
Félek, nehogy felébresszelek...

Mert ameddig itt vagy velem,
Addig még érzem, hogy vagy nekem
S a nyugalom addig rám tapad.

Én csak nézem alvó testedet,
Miközben lelkem is megremeg
S boldogan e percre gondolok.

Kötéltánc vers

Csak egyetlen hiba, kicsi apró dolog,
S a nyugalom így szól: "Én most elvonulok"..
Mert a szerelem ilyen törékeny dolog,
Bizalom nélkül nem lesz jó, láthatod.

Mert először szeretni kell ez tény, jól tudom,
De ez idővel elmúlik... én így gondolom.
Tisztelni kell a társad, s bízni végtelen,
Hogy e kapcsolat tartós és nem reménytelen.

Önhibádból tanulsz, igen ezt bizton tudom,
De tanulj tőlem is kicsit, angyalom.
Ne hagyd, hogy a múlt újra megkísértsen,
Tanulj újra bíznia szürke embernépben.

Mert lehet, hogy most még jól érzed magad,
De ha e nyugtató érzés sokáig elmarad,
Az lesz a vége, hogy elveszted magad,
S az a vékony kötél végleg elszakad.

Te is tudod vers

Talán már nem érzed azt a kínt,
Mely egész testedet járta át velem;
Talán már nem látod azt a színt,
Melyet mosolyod festett lelkemen.

Talán már én sem érzek irántad semmit
S lassan elfelejtem az elmúlt perceket;
Talán már nem látok benned senkit,
S tényleg csak folt voltál nekem.

Talán most tényleg boldogok vagyunk,
Vagy azok leszünk, így ... külön-külön;
Talán jobb is ha szótlanul távozunk,
S nem elmélkedünk régmúlt bűnökön.

De nem hiszem, hogy egy életet,
Mint használt cipő, csendben elhagyhatok,
Mert lelked mélyén ezt te sem kérted,
Én így gondolom ... de ezt Te is tudod.

Apró közhelyek vers

Sokszor ismétlődő, bugyuta kis szavak,
Melyek önmagukban is mindent elmondanak.
Többször félrehasznált édes gondolatok,
Elérnek, megfognak... de én állva maradok.

Ne hagyd, hogy fájjon... vers

Ne hagyj magamra kérlek,
amikor leszáll az éj.
Mert az elhalványuló fénnyel
ilyenkor eltűnik a remény.
Mert nem marad más itt,
csak a szorongás,
csak a bánat.
Egészen addig, míg újra,
újra meg nem látlak.

Ne hagyj magamra kérlek,
ha majd felkel a nap.
S csicseregve ébresztenek
a boldog kismadarak.
Vagy egy lágy napsugár
cirógatja végig testedet,
Ne hagyj magamra, mert tudom
Nélküled elveszek.

De hagyj magamra kérlek,
ha már nem kellek neked.
Ne gyötörd sem magad,
sem gyönge lelkemet.
Mert ha már más lesz
amit irántam érzel:
Akkor már nem érünk
semmit az egésszel.

Hát mégis távozom vers

Mint várostrom alatt a derék falak,
Darabjaira lelkem most úgy szakad.

Próbáltam szelíd lenni, mint az angyalok,
De csak fájdalom, mit ilyenkor kapok.
Kihasználod azt, ha túl sokat engedek,
Igen, igazad van: így tovább nem mehet

De próbáltam más lenni megint: kemény és konok,
Ily otromba szereppel azonban nem boldogulok.
Féltékeny vagyok és hideg azt mondtad reám,
Így sem volt jó nekünk, hogy lenne ezután ?

Hát ím, megint csak önmagam vagyok,
Lelkem helyett csak egy test maradok.
Hisz lelkem már egybeforrt jó régen veled,
Fél lelkem nem kell se nekem, se senkinek.

Elszállottak hát a boldog s a szép napok,
Hogy mi lesz Nélküle, . . . még Magad sem tudod.

Ébredés vers

Újra érezni akarom azt a régi vágyat,
Mit a hazugság férgei már csonttá rágtak.
Újra tudni akarom milyen is az Élet,
Az égiektől pedig csak egy esélyt kérek.

Nem kell már a sötét, vesszen a fájdalom,
Csaj újra élni vágyom, csak ezt akarom.
Nem kell a hitszegés, nem kell a rút titok,
Csak a fény kell s hogy lássák az angyalok.

Újra szállni vágyom a fellegek felett,
Ahogyan régen tetem, pont ahogy Veled.
Újra hozzád bújnék s nem néznék a múltra,
Csak, hogy bízhassak, bízhassak újra.