haades ondeviantArt
haades onWincustomize
Sokszor ismétlődő, bugyuta kis szavak,
Melyek önmagukban is mindent elmondanak.
Többször félrehasznált édes gondolatok,
Elérnek, megfognak... de én állva maradok.
Ne hagyj magamra kérlek,
amikor leszáll az éj.
Mert az elhalványuló fénnyel
ilyenkor eltűnik a remény.
Mert nem marad más itt,
csak a szorongás,
csak a bánat.
Egészen addig, míg újra,
újra meg nem látlak.
Ne hagyj magamra kérlek,
ha majd felkel a nap.
S csicseregve ébresztenek
a boldog kismadarak.
Vagy egy lágy napsugár
cirógatja végig testedet,
Ne hagyj magamra, mert tudom
Nélküled elveszek.
De hagyj magamra kérlek,
ha már nem kellek neked.
Ne gyötörd sem magad,
sem gyönge lelkemet.
Mert ha már más lesz
amit irántam érzel:
Akkor már nem érünk
semmit az egésszel.
amikor leszáll az éj.
Mert az elhalványuló fénnyel
ilyenkor eltűnik a remény.
Mert nem marad más itt,
csak a szorongás,
csak a bánat.
Egészen addig, míg újra,
újra meg nem látlak.
Ne hagyj magamra kérlek,
ha majd felkel a nap.
S csicseregve ébresztenek
a boldog kismadarak.
Vagy egy lágy napsugár
cirógatja végig testedet,
Ne hagyj magamra, mert tudom
Nélküled elveszek.
De hagyj magamra kérlek,
ha már nem kellek neked.
Ne gyötörd sem magad,
sem gyönge lelkemet.
Mert ha már más lesz
amit irántam érzel:
Akkor már nem érünk
semmit az egésszel.
Mint várostrom alatt a derék falak,
Darabjaira lelkem most úgy szakad.
Próbáltam szelíd lenni, mint az angyalok,
De csak fájdalom, mit ilyenkor kapok.
Kihasználod azt, ha túl sokat engedek,
Igen, igazad van: így tovább nem mehet
De próbáltam más lenni megint: kemény és konok,
Ily otromba szereppel azonban nem boldogulok.
Féltékeny vagyok és hideg azt mondtad reám,
Így sem volt jó nekünk, hogy lenne ezután ?
Hát ím, megint csak önmagam vagyok,
Lelkem helyett csak egy test maradok.
Hisz lelkem már egybeforrt jó régen veled,
Fél lelkem nem kell se nekem, se senkinek.
Elszállottak hát a boldog s a szép napok,
Hogy mi lesz Nélküle, . . . még Magad sem tudod.
Darabjaira lelkem most úgy szakad.
Próbáltam szelíd lenni, mint az angyalok,
De csak fájdalom, mit ilyenkor kapok.
Kihasználod azt, ha túl sokat engedek,
Igen, igazad van: így tovább nem mehet
De próbáltam más lenni megint: kemény és konok,
Ily otromba szereppel azonban nem boldogulok.
Féltékeny vagyok és hideg azt mondtad reám,
Így sem volt jó nekünk, hogy lenne ezután ?
Hát ím, megint csak önmagam vagyok,
Lelkem helyett csak egy test maradok.
Hisz lelkem már egybeforrt jó régen veled,
Fél lelkem nem kell se nekem, se senkinek.
Elszállottak hát a boldog s a szép napok,
Hogy mi lesz Nélküle, . . . még Magad sem tudod.
Újra érezni akarom azt a régi vágyat,
Mit a hazugság férgei már csonttá rágtak.
Újra tudni akarom milyen is az Élet,
Az égiektől pedig csak egy esélyt kérek.
Nem kell már a sötét, vesszen a fájdalom,
Csaj újra élni vágyom, csak ezt akarom.
Nem kell a hitszegés, nem kell a rút titok,
Csak a fény kell s hogy lássák az angyalok.
Újra szállni vágyom a fellegek felett,
Ahogyan régen tetem, pont ahogy Veled.
Újra hozzád bújnék s nem néznék a múltra,
Csak, hogy bízhassak, bízhassak újra.
Mit a hazugság férgei már csonttá rágtak.
Újra tudni akarom milyen is az Élet,
Az égiektől pedig csak egy esélyt kérek.
Nem kell már a sötét, vesszen a fájdalom,
Csaj újra élni vágyom, csak ezt akarom.
Nem kell a hitszegés, nem kell a rút titok,
Csak a fény kell s hogy lássák az angyalok.
Újra szállni vágyom a fellegek felett,
Ahogyan régen tetem, pont ahogy Veled.
Újra hozzád bújnék s nem néznék a múltra,
Csak, hogy bízhassak, bízhassak újra.
V alamikor régen még gyermekként lépett e világra,
Á m az idővel felnövő gyermek csak most látja:
R emegő szíve nem hiába dobban, s élteti gyönge testét,
I mmáron tizennyolc éve lesik óvón minden tettét.
Az ifjúi hév új és új vizekre repítette - s repíti még ma is,
Némán - s olykor üvöltve - tomboló lelkét ősztől-tavaszig.
De még elmereng néha a saját, s a világ értelmén,
Rohanó gondolataiba gyakran bele is feledkezvén.
Álmodozó gyermek- s érő kamasz lelke szárnyalt még szabadon,
Súlyos láncait azonban már kezdi rákötni a felnőtti hatalom.
Az idő gyorsan telik, s gonoszul mosolyog magába,
Távolodva gyermekkorától, az ÉLET nem várat magára.
Talán elég lesz e néhány perc még egy cseppnyi boldogságra,
Inkább gondol erre az ifjú, mint közelgő csúf öregkorára.
Látod barátom, igaz volt minden amit eddig írtam,
A felnőtté váló örök gyermek sosem lesz bús vagy boldogtalan.
Á m az idővel felnövő gyermek csak most látja:
R emegő szíve nem hiába dobban, s élteti gyönge testét,
I mmáron tizennyolc éve lesik óvón minden tettét.
Az ifjúi hév új és új vizekre repítette - s repíti még ma is,
Némán - s olykor üvöltve - tomboló lelkét ősztől-tavaszig.
De még elmereng néha a saját, s a világ értelmén,
Rohanó gondolataiba gyakran bele is feledkezvén.
Álmodozó gyermek- s érő kamasz lelke szárnyalt még szabadon,
Súlyos láncait azonban már kezdi rákötni a felnőtti hatalom.
Az idő gyorsan telik, s gonoszul mosolyog magába,
Távolodva gyermekkorától, az ÉLET nem várat magára.
Talán elég lesz e néhány perc még egy cseppnyi boldogságra,
Inkább gondol erre az ifjú, mint közelgő csúf öregkorára.
Látod barátom, igaz volt minden amit eddig írtam,
A felnőtté váló örök gyermek sosem lesz bús vagy boldogtalan.
