Kötéltánc vers

Csak egyetlen hiba, kicsi apró dolog,
S a nyugalom így szól: "Én most elvonulok"..
Mert a szerelem ilyen törékeny dolog,
Bizalom nélkül nem lesz jó, láthatod.

Mert először szeretni kell ez tény, jól tudom,
De ez idővel elmúlik... én így gondolom.
Tisztelni kell a társad, s bízni végtelen,
Hogy e kapcsolat tartós és nem reménytelen.

Önhibádból tanulsz, igen ezt bizton tudom,
De tanulj tőlem is kicsit, angyalom.
Ne hagyd, hogy a múlt újra megkísértsen,
Tanulj újra bíznia szürke embernépben.

Mert lehet, hogy most még jól érzed magad,
De ha e nyugtató érzés sokáig elmarad,
Az lesz a vége, hogy elveszted magad,
S az a vékony kötél végleg elszakad.

Te is tudod vers

Talán már nem érzed azt a kínt,
Mely egész testedet járta át velem;
Talán már nem látod azt a színt,
Melyet mosolyod festett lelkemen.

Talán már én sem érzek irántad semmit
S lassan elfelejtem az elmúlt perceket;
Talán már nem látok benned senkit,
S tényleg csak folt voltál nekem.

Talán most tényleg boldogok vagyunk,
Vagy azok leszünk, így ... külön-külön;
Talán jobb is ha szótlanul távozunk,
S nem elmélkedünk régmúlt bűnökön.

De nem hiszem, hogy egy életet,
Mint használt cipő, csendben elhagyhatok,
Mert lelked mélyén ezt te sem kérted,
Én így gondolom ... de ezt Te is tudod.

Apró közhelyek vers

Sokszor ismétlődő, bugyuta kis szavak,
Melyek önmagukban is mindent elmondanak.
Többször félrehasznált édes gondolatok,
Elérnek, megfognak... de én állva maradok.

Ne hagyd, hogy fájjon... vers

Ne hagyj magamra kérlek,
amikor leszáll az éj.
Mert az elhalványuló fénnyel
ilyenkor eltűnik a remény.
Mert nem marad más itt,
csak a szorongás,
csak a bánat.
Egészen addig, míg újra,
újra meg nem látlak.

Ne hagyj magamra kérlek,
ha majd felkel a nap.
S csicseregve ébresztenek
a boldog kismadarak.
Vagy egy lágy napsugár
cirógatja végig testedet,
Ne hagyj magamra, mert tudom
Nélküled elveszek.

De hagyj magamra kérlek,
ha már nem kellek neked.
Ne gyötörd sem magad,
sem gyönge lelkemet.
Mert ha már más lesz
amit irántam érzel:
Akkor már nem érünk
semmit az egésszel.

Hát mégis távozom vers

Mint várostrom alatt a derék falak,
Darabjaira lelkem most úgy szakad.

Próbáltam szelíd lenni, mint az angyalok,
De csak fájdalom, mit ilyenkor kapok.
Kihasználod azt, ha túl sokat engedek,
Igen, igazad van: így tovább nem mehet

De próbáltam más lenni megint: kemény és konok,
Ily otromba szereppel azonban nem boldogulok.
Féltékeny vagyok és hideg azt mondtad reám,
Így sem volt jó nekünk, hogy lenne ezután ?

Hát ím, megint csak önmagam vagyok,
Lelkem helyett csak egy test maradok.
Hisz lelkem már egybeforrt jó régen veled,
Fél lelkem nem kell se nekem, se senkinek.

Elszállottak hát a boldog s a szép napok,
Hogy mi lesz Nélküle, . . . még Magad sem tudod.